A fotótanfolyam során sok emberrel találkozom, aki vágyakozik arra, hogy egyszer majd jó képeket készít. "Becs` szó sokat fogok fotózni." - sokan, mint január elsején megfogadják, hogy gyakorolnak és minden technikát kipróbálnak.
Csak épp nincs idő, vagy lehetőség és nem jut el fotózni. Számukra Bendegúz egy jó példa lehet: Ő nem keres kifogást álmai megvalósítására, kerekesszékkel bejárja a világot, és FOTÓZ! Nem is akármilyen képeket!
Afganisztán
„Az afgán emberek hiszik, hogy évszázadok óta először fog jólét és béke köszönteni országukra. A jövő egyelőre nem több az eljövendő holnapi nap ígéreténél, de egyfajta jólétnek számít már az is, ha bizton tudják, hogy holnap senki nem veszi el nyomorúságos életüket, nem erőszakolják meg és ejtik teherbe idegen katonák asszonyaikat és lányaikat. A háborúban felnőtt, békét hírből sem ismerő, testileg-lelkileg lenyomorodott, anyagilag és erkölcsileg kivéreztetett, de mindezek ellenére sziklaszilárdan derűs emberek tudják, hogy apró cseppekből lesz a zápor. „
Afganisztánba csak sírni jár az Isten
Miután Allah megteremtette a csodálatos világot, észrevette, hogy pár kavics a tenyeréhez tapadt, majd kezét a föld felé rázva megteremtette Afganisztánt, tartja egy afgán közmondás. Pár éve kölcsön kaptam az „Afganisztánba csak sírni jár az Isten: Sirin Gol története” című könyvet. Egy rukkra kiolvastam, le sem tudtam tenni a kezemből, a hatása alá kerültem, miután már nem volt többé kétséges, hogy látnom kell ezt az országot. A könyv lapjain megelevenedő Afganisztán az ember zsigereibe hatoló veszélyes hely, ahol a több ezer éve majdhogynem szakadatlanul dúló háborúk szinte „kibelezték” az országot, de ahol az öldöklésben és indulatok közt élő emberek időről-időre mégis tudnak élni és nevetni, ahol a bátor utazók manapság is színültig tölthetik tarsolyukat exotikus érdekességgel és életre szóló kalandokkal.
Roppant kíváncsiak lévén a fejlett Nyugat által bojkottált évezredes Perzsia jelenkori ragyogására, kétezeröt tavaszán, a diploma-félévem kellős közepén gyermekkori barátommal, Jóskával, a Balkánon és Törökországon keresztül autóval indultunk el Iránba, ahova ’carnet de passage’ nemzetközi biztosítás híján nem engedtek be, így az autót a török-iráni határon őrzött parkolóban hagytuk, és taxival mentünk tovább Tabriz-ba, a háromszáz kilométerre fekvő iráni városba.
Nem volt feltett szándékunk, hogy mindenképp átruccannjunk Afganisztánba, de végül is a határ környékén, Mashad szent városában, ahol afgán konzulátus is van meggondoltuk magunkat. Az afgán diplomáciai kommunikációra jellemzően a mashadi afgán konzulátuson nem fogadták el a korábban beszerzett bécsi vízumomat, sőt, nem is tudtak róla, de a gond nélkül igényelhettünk újat, ami harminc amerikai dollárba és két napba került. Ilyen bevezető után nem túl meglepő, hogy az afganisztáni kiruccanás folyamatos pantomim előadássá változott.
A keleti bürokrácia útvesztőivel számolva úgy gondoltuk, hogy az lesz legkézenfekvőbb módja az Afganisztánba jutásnak, ha felülünk egy autóbuszra Mashadban, majd leszállunk Heratban, az első nagyvárosban, a határátkelőn az érthetetlen és értetlen adminisztrációt meghagyva az ahhoz jobban konyító helyi embereknek.
Kerekesszékből a lépcsőre átlendülve megmászom a buszt
Precíz mérnökemberekhez méltón reggel hat előtt tíz perccel kint szobrozunk a nemzetközi buszterminálon. Mindenkit számára külön attrakció, ahogy a kerekesszékből a lépcsőre átlendülve megmászom a buszt. Az elvileg hat órás járat afgán busz, afgán sofőrrel hosszas rohangálás és számunkra követhetetlen eljárás után alig valamivel nyolc után fut ki.
Súlyos autó- vagy sportbaleset folytán az ember legrosszabb esetben meghal, kevesbé rossz esetben kerekesszékbe kerül, mint én például. A szék ugyan nem változtatja meg alapjaiban az ember természetét, de újabb legyőzendő korlátokat emel. A sziklamászással összefüggő balesetem óta, mintha mi sem történt volna, mert ez nem választás, inkább döntés kérdése, élem tovább az életem. Nincs külön utazós székem. Léteznek a világon speciális terep-kerekesszékek, de azokat általában csakis terepen lehet használni, másra nem alkalmasak. Így most is egy összecsukható, nem túl nehéz német gyártmányú Meyra X1, úgynevezett aktív széket gyűrök már évek óta.
A buszon sok idő és végtelen türelem, néha egy kis ordítozás kell ahhoz, hogy minden egyes alkalommal elmagyarázzam, hogy a széket ne a csomagtérbe, hanem a fedélzetre tegyék, mert sérülékeny és nélkülözhetetlen. Véget nem érő mutogatás és vértelen szócsata után, már-már hihetetlen módon, ezúttal a szék mégiscsak felkerül az üléssorok közé. A sofőr attól fél, hogy a rendőrök megbünteti, mert a székemnek nincs jegye.
Az afgán sofőr tetű módjára, már-már bántóan lassan, maximum hatvannal megy, nem úgy mint a korábbi hetekben a százhússzal száguldozó iráni sofőrök. A busz természetesen tele van csempeszárúval, főleg gázolajjal, márvánnyal és laptoppal. A busz bekebelez egy kisteherautónyi márványlapot, meg sem kottyant neki, csak a lépcső kerül pár centiméterrel közelebb a földhöz. Ritkán jár a busz, ki kell használni, az afgán határ előtt még egyszer megállunk, bepakolnak még egy rakat márvány burkoló lapot, pár száz liter naftát, és néhány keravillnyi háztartási gépet. Minden hely, ami vízszintes alapvetően rakodásra alkalmas, ami alól nem fér el,az megy fel a tetőre.
A folytatás pár nap múlva következik!
Bendegúzról bővebben és Bendegúz a kerekesszékes világjáró című könyvet itt találjátok.
Facebookon szólunk, ha új anyag van! Egyetlen lájkba kerül, és mindig értesülhetsz a legújabb cikkekről!