Online fotótanfolyam

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 6. rész

2018.05.07.

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 6. rész

Bendegúzról szóló cikk sorozatunk hatodik része: Kongó

Kongó fővárosa, Kinshasa

„Richard Dowden, az ’Africa’ című könyv nemzetközileg elismert szerzője, a Királyi Brit Afrika Társaság titkára a ’1960-2010-2060 Afrika’ nemzetközi afrikanisztika konferencián Pécsett mesélte, hogy egy személyes jóbarátja, Nigériában majd negyven évig tevékenykedő holland misszionárius pap a visszavonulása után azt mondta, hogy ezt az egész időt szívesen odaadná, ha egy fél órára afrikai fejjel gondolkodhatna, mert majd fél évszázad után sem érti őket. Dowden Afrika-szeretettől átitatott kiváló könyvét olvasva a kontinensen soha nem járt embernek is fogalma lehet arról, hogy mit is jelent Afrika.”

A házak udvarán miriádnyi gyertya és mécses meleg fénye vidáman pislákol

A sötét konyhában, mert áram már megint vagy még mindig nincs, Kongóról akarok valamit firkálgatni, azaz klimpírozgatni Francék kinshasai házában. Pesten az Afrika-napon találkoztam először France Mutombóval, az Afrikáért alapítvány vezetőjével, akinek pár percnyi beszélgetés után felajánlottam szolgálataimat, azaz, hogy szívesen tevékenykednék önkéntesként Kongóban egy ideig, ha ők is látnak benne fantáziát. A rákövetkező héten egy nemzetközi afrikanisztika konferencián, ahol mindketten előadtunk, Pécsett is találkoztunk. A szavakat tett követte, így szeptember 24-én egy Kongó felé tartó gépen France mellett találtam magam. Az első kellemetlen érzés France-al kapcsolatban a brüsszeli reptéren kap el. Az előtérben kanapén alszunk, majd reggel hatkor France rám szól, hogy keljek fel, mert néznek az emberek. A gép csak tizenegykor indult, nem értem, miért kell öt órával korábban felkelni, de nem tulajdonítok ennek az epizódnak különösebb jelentőséget, idegenek vagyunk, majd összeszokunk.

Az egyenlítő felé közeledvén elképesztő méretű és alakú felhők közt bukdácsol, tizenegyezer kétszázhetvenhét méter magasan tejfehér ködben csúszkált össze-vissza a gépmadár. A gigantikus felhők elkápráztatnak. Egy átlagos, egy köbkilométernyi felhőnek a tömege mintegy egy millió tonnára lehet, de sokkal nagyobbak. Sokkal, de sokkal. Kongó légterébe érve besötétedik, a nagyobb főutak mentén kandeláberek világítanak, a házak udvarán gigantikus szentjánosbogár családként miriádnyi gyertya és mécses meleg fénye vidáman pislákol.

A N’Djili repülőtér koromsötét, a gép már majdnem landol, amikor a betegesen pislákoló gyér fénysort megpillantottam. Panamában a dzsungelben többször szálltam le koromsötét repülőtéren, de az propelleres kis Fokker volt, ez pedig egy böhöm nagy Airbusz A330. Nem sokat tudtam Kongóról, de épp eleget, hogy hatalmas mágnesként vonzzon. Afrika gyermekkorom óta ellenállhatatlanul húz magához. Nem is értem, miért vártam ilyen sokat, miért nem kezdtem hamarabb felfedezni. Sokan sokféleképpen térképezték fel a világot, de az élet kegyes, mindenkinek meghagyja és megadja a lehetőségét, hogy saját maga fedezze fel a belső és külső világot, mert a külvilág megismerésével óhatatlanul együtt jár a mások számára ismeretlen énünk átértékelése. Ha az ember beengedi az idegent, a másságot, ha annyira nyitott, mint azok a kedves emberek, akik rendre barátjuknak, néha testvérüknek fogadtják a harmadik és negyedik világban, az átéltek visszavonhatatlanul módosítják a lelket.

Zsebkendőnyi udvaron egy fa alatt hosszú sorban fehér műanyag székek

Kinshasa-ban általában ott sincs áram, ahol éppenséggel ki van építve, bár itt a villanyszerelés fogalmát fenntartással kell kezelni. Ha valaki rá akar csatlakozni a rendszerre, a levegőben vagy a földön a csordultig tele nyitott szennycsatornában szabadon heverő karnyi vastag kábelt elvágja, hozzáköti az ő két drótját, majd legjobb esetben szigetelőszalaggal körbetekeri. És aztán műszaki ellenőrként jön az égzengés, a robajszerűen hangos trópusi eső. Nem csoda, hogy alig van áram a városban, a kábelek folyton beáznak. Sok helyen a csupasz vezetékek szabadon hevernek a földön, a szemétben. Ha állandóan lenne áram, hihetetlen sok ember halna szörnyet az utcákon. A kongói emberek nagyon elővigyázatosak, ha nálunk így nézne ki a város, az összes kórház és temető egy nap alatt megtelne, de ők megszokták, hogy vigyázni kell. Hogy bármelyik pillanatban az ember autóstól beleeshet egy nagyobb gödörbe, árokba, szakadékba. Néha, amikor egy magasfeszültségű szögesdróttal védett kapu előtt haladunk el, egy pillanatra bepillanthattam a zsebkendőnyi udvarra, ahol egy fa alatt hosszú sorban álltak a fehér műanyag székek.

Pár perc múlva megérkezik Angelika, France felesége, gyönyörű, okos gyermekükkel, Olivérrel. Míg France a csomagokért vív kisebb csatát, beszélgetünk Angelikával. Megnyugtató, kedves hangján még a legszörnyűbb helyi történetek is egy árnyalattal emészthetőbbek. Hogy errefelé a halál mindennapi vendég a családoknál. Hogy ők naponta kétszer esznek, reggel és este, a gazdagabb helybéliek naponta egyszer, a szegények pedig néhány naponta egyszer. A gyermekek is. Tényszerűen vázolja a helyzetet, nem ködösít. Az utca embere között nagyon kevés a kövér, nagyon fontos a szép, reprezentatív öltözet, ezerszámra sétálnak topmodell alkatú csinibabák az utcán. Kongóban nincs esélyegyenlőség, a húspiacon muszáj jól szerepelni, így a nők, legalábbis azok, akik megtehetik, különösen odafigyelnek a külsejükre.

A kulturális sokk óhatatlan. Afrika megint minden érzékszerven keresztül támad még úgy is, hogy innen fentről a terepjáró ablakából a világ igazi arcát szemérmesen eltakarva minden elviselhetőbbnek mutat. Kinshasa, ’Kincshászá’, az eddig látottak közül a legkevésbé élhető afrikai fővárosnak tűnik. Az utak rettenetes állapotban vannak. Az eddigi egyetlen főváros, ahol kerekesszékkel nem lehet összefüggően közlekedni. Akadálymentességről természetesen nem is érdemes beszélni. Nagyon kevés az utcán a mozgássérült, vakot még nem láttam. Kongóban, ha az ember megáll valahol, előbb utóbb a jól ismert globalizált fehér műanyag széket tolják a feneke alá, majd valahonnan előkerül egy rendszerbe illő kerekasztal is, arra némi étel-ital, és máris kezdődhet a buli. Érthető egy olyan kilenc milliós városban, ahol nincs mozi, színház, diszkó de jóformán még egy rendes szórakozóhely sem, vagy ha mégis, az emberek nagy többségének pénze nincs.

Fűteni nem kell, hűteni nem lehet, csak a víz ellen kell védekezni

Kína nagyon előnyös szerződést kötött az országgal. Útépítésért és egyéb infrastrukturális fejlesztésekért cserébe korlátlanul vihet ki az országból természeti erőforrásokat. Nemrég, idén június 30-án adták át az új nyolcsávos utat, az Avenue 30 de Juine-t. Ezen a napon ünnepelte a demokratikus Kongó fennállásának ötvenedik évfordulóját. A bibi az, hogy a kínaiak annyira otthon érzik magukat, hogy az útépítésnél egyáltalán nincsenek tekintettel az emberekre, egész negyedeket szigetelnek el. Árokkal, zsaluzással, földhalmokkal, munkagépekkel, bármivel. A munkásokat billencs teherautóval szállítják a helyszínre. A rendőr, ha nincs bekötve a biztonsági öved megbüntet, de teherautó tetején fürtökben csüngve, kotrógép kanalában, kilencszemélyes iránytaxiban húszan-harmincan összezsúfolódva utazni nem jelent szabálysértést.

A forgalom és a közlekedés meglepően kulturált, igaz nem is lehet gyorsan hajtani a tengelytörő kátyúk és állandó dugók, a szó szerint utcán zajló élet és halál miatt. A város kiterjedt területeire soha nem hajt be autó. Nem tud. Nem fér el a házak, fák között. Várostervezés, mint olyan itt nem létezik. Nappal hihetetlenül zajos, zsúfolt és poros a város, éjszaka halk és sötét. Áram nélkül nehéz fényt és zenét, éjszakai életet generálni.

Itt nem nagy kunszt építkezni. Nem bonyolult. Válaszfal vastagságú betontégla falakra kerül a deszkából ácsolt tető, arra a legtöbb esetben pedig a bádoglemez héjalás. Az ajtó általában hegesztett élhajlított vaslemezből van, az ablak is egyszerű. Ha van és nyitható, akkor egyrétegű üveg vaskeretben, vagy vízszintesen forgatható üveg lamellákból álló keret. Nem kell több. Fűteni nem kell, hűteni nem lehet, csak a víz ellen kell védekezni. Sátorban is lehetne lakni. Jurtában. Ami alatt el tud folyni a víz. Mert az eső nem viccel errefelé, amikor éppen istenatyásan rákezd. Bár az átlag fővárosi polgár ilyen házról álmodik, nem jut neki más, mint építési hulladékból és egyéb maradékokból összetákolt fa-bádog viskó.

A havi átlagkereset nem több havi száz dollárnál, ebből kell az embernek megélni, ráadásul nagyon kevés embernek van reguláris állása. A nagycsaládon belül egy-két dolgozó családtag tartja el a többieket. A nem dolgozók elvárják, megkövetelik, hogy a dolgozó rokon ne hagyja éhen halni, vegyen neki időnként valami kis ajándékot. Az emberek nem szemérmesek, ha pénzről van szó. A fehér emberről, a ’mundele’-ről eleve feltételezik, hogy egytől egyig Krőzus egyenes ágú leszármazottai vagyunk. Segély nincs. Akinek semmi bevétele nincs és akin senki sem tud segíteni, ő igazán nehéz élet, a halál elé néz. Gyakori, hogy az éhhalát elkerülendő a gyermekeket szétosztják a nagycsaládban, vagy az ismeretségi körben.

A folytatás pár nap múlva következik!

Bendegúzról bővebben és Bendegúz a kerekesszékes világjáró című könyvet itt találjátok.

Facebookon szólunk, ha új anyag van! Egyetlen lájkba kerül, és mindig értesülhetsz a legújabb cikkekről!

vissza