Online fotótanfolyam

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 8. rész

 

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 8. rész

Bendegúzról szóló cikk sorozatunk nyolcadik része: Szudán

Fejemre olvassák a bűneimet: szárazföldön kerekesszékkel, fényképezőgéppel érkeztem az országba, valamilyen szinten tíznél több nyelven beszélek, rengeteg konfliktuszónában, még Afganisztánban is jártam, a nevem arabul „Nági”, tipikus szaud-arábiai név, a laptopomon pedig van egy közös fénykép egy kockás abrosz arab fejfedős magyar repperrel, aki megszólalásig hasonlít egy Al-Rafik nevű palesztin terrorista vezetőre, Dárfurról érdeklődtem, képeket teszek fel konfliktuszónákról az internetre, stb… Belátom, hogy nagy bajban vagyok.

Két választásom van: menni vagy nem menni

2009 őszén Kairóba repülve, Egyiptomot észak-dél irányban végigstoppolva szerettem volna Afrika keleti és délkeleti országaiban hat hónapos utat követően megérkezni Fokvárosba. Az utóbbi években lelkes amatőrként, néminemű kultúrantropológiai célzattal már többször kerekedtem fel, hogy feltérképezzem az úgynevezett harmadik világ járt és járatlan tájait, városait. Így jutottam el többek között Afganisztánba és több más, turisták által kevésbé látogatott országba. Hátizsákkal, gyakorlatilag helyismeret nélkül, kevés készpénzzel, a helyi lakosok jó- vagy éppenséggel rosszindulatára bízva életem, rokonokban, barátokban, ismerősökben gyakran jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is indulok útnak?  Bár életem kerekesszék nehezíti, nekem is két választásom van: menni vagy nem menni, én pedig általában az elsőre voksolok.

Szudán útba esik Egyiptom és Etiópia között.  Asszuánig stoppal és különböző úti alkalmatosságokkal jutottam le Kairóból, majd a Nasszer tavon keresztül egy ezeréves, süllyedőfélben lévő hajóval érkeztem meg Wadi Halfa-ba, Szudánba. Az ország nyugati csücskébe, Dárfurba is el akartam látogatni, ha megkérdezték, ezt a hajón sem rejtettem véka alá. A hajón érdeklődő ismerősnek, leendő jóbarátnak tettetve magát, két nagyon szimpatikus, angolul kitűnően beszélő, művelt fiatal férfi akaszkodott rám, akikről később kiderült, hogy titkosrendőrök. Wadi Halfa-ban kikötve is velem maradtak, ’ők majd mindenben’ segítenek jelszóval jöttek velem mindenfelé, amerre mentem, én pedig lelkesen fizettem a buszjegyüket és a szállásukat, a vacsora cehhet, ők pedig egyengették az utam a nemzetvédelmi hivatal cellájáig.

Bezárnak egy gabonaraktárba, majd kihívják a rendőrséget

Karari al Balad falu szélén, Omdurmántól, Khartoum ikervárosától északra fekvő külterületen, ami mint később kiderült valaha darfúri menekülttábor volt, éjszakára az egyik segítőm tanár barátjának a házában húztuk meg magunkat. Reggel épp egy pár képet készítek a porban focizó gyermekekről, amikor mint derült égből a villámcsapás, néhány tíz főből álló feltüzelt helybéli csőcselék a két áruló „jóakarómmal” együtt meg akar ölni, kezükben kést és léceket lóbálva egyre szűkebb kört vonnak körénk. Legnagyobb szerencsénkre az egyik jóindulatú és befolyásos mullah a védelmébe vesz, a tömeget lecsillapítva nem hagyja, hogy meglincseljenek, bezárnak egy gabonaraktárba, majd kihívják a rendőrséget.

Tapasztalatból sejtem, hogy a képeket is akarják, elfordulva a gépben lévő SD kártyát gyorsan kicserélem egy üresre, az egyik kesztyűt kifordítom, sniccerrel felvágom a bélését, becsúsztatom az erősítés alá a kártyát, visszafordítva meggyűrögetem, hogy lehet-e érezni benne a kártyát. A kiérkező rendőröknek eleinte nagyon örülök. Valóban látni akarják a képeket. Mindenáron. Állítom és a későbbiek során is ragaszkodok hozzá, hogy mivel nagyon megijedtem, az összes képet töröltem, az SD kártyát pedig a menüben megformáztam, meg is mutatom nekik. Hisznek is nekem, meg nem is, kifaggatják a segítőimet, ők is megerősítik, hogy valamit valóban babráltam a kamerával a raktárban. Az egyik tiszt megígéri, hogy ha egyetlen képet is meglát a neten, eljönnek utánam, megkeresnek és megölnek. Akkor még nem, azt hittem, csak fontoskodnak, de pár nappal később már bármit elhittem volna nekik. Az épület előtt már épp ülnék be a rendőrségi pickup fülkéjébe, amikor durván félrerántva mutatják, hogy nemoda Buda, nyomás a platóra. Segítőim felemelnek, feldobják a széket is, elindulunk Omdurmán felé.

Belátom, hogy a körülmények sajnos ellenem szólnak

Egy napig egy hatalmas, de nagyon zsúfolt és büdös cellában köztörvényes bűnözőkkel vagyok a helyi fogdában, majd értem jönnek a Nemzetvédelmi Hivatal emberei. Engem kémkedéssel, a két segítőmet pedig hazaárulással vádolják, átszállítanak az omdurmani Nemzetbiztonsági Hivatal épületébe. Első éjszaka az udvaron alszom, reggel ragaszkodok hozzá, hogy engedjenek el, de mintha a falhoz beszélnék. Dél körül szökni próbálok, két katonával dulakodok a kapu mellett, angolul, majd magyarul szidom az édes felmenőiket. Kijön egy tiszt, teljes erőből felpofoz, majd közli, hogy ha még egyszer olyan nyelven beszélek, amit nem értenek, lelő, mint egy kutyát. Abban a pillanatban felfogom, hogy óriási nagy bajban vagyok. Átvisznek Khartoum-ba, több helyszínen különbözőképpen vallatnak, általában ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnom. Az asztalnál hárman ülünk, tőlem jobbra a vallatótiszt, előttem a tolmács. A tiszt mindig arabul kérdez, nekem a tolmácsot kell nézni, ha nem, megütnek. Mielőtt angolra fordítanák, háromszor ismétlik meg arabul a kérdést, nekem mindig a tolmácsra nézve kell néznem, nem kérdezhetek, röviden, logikusan kell válaszolnom.

Hiába érzem és vallom magam ártatlannak, azt még én is belátom, hogy a körülmények sajnos ellenem szólnak. Fejemre olvassák a bűneimet: szárazföldön kerekesszékkel, fényképezőgéppel érkeztem az országba, valamilyen szinten tíznél több nyelven beszélek, rengeteg konfliktuszónában, még Afganisztánban is jártam, a nevem arabul „Nági”, tipikus szaud-arábiai név, a laptopomon pedig van egy közös fénykép egy kockás abrosz arab fejfedős magyar repperrel, aki megszólalásig hasonlít egy Al-Rafik nevű palesztin terrorista vezetőre, Dárfurról érdeklődtem, képeket teszek fel konfliktuszónákról az internetre, stb… Belátom, hogy nagy bajban vagyok.

Mivel nem tettem semmit, hogy ide kerüljek, bűnt nem követtem el, nem tehetek egyebet, mint, hogy az igazamat ismételgetve várok türelmesen. A telefonomat, gondolom direkt nem vették el, hátha valami meggondolatlansággal kiugrasztom a nyulat a bokorból. A harmadik napon egy barátom felhív otthonról a mobilon és vidám kérdésére, hogy hol és hogy vagyok, elmondom, és azt is, hogy lehet, hogy kivégeznek és akkor elbőgtem magam. Azt hittem az elmúlt években megedződtem, de nem vagyok annyira kemény, kényelmes európai igazságossághoz szokott civil ember vagyok, akinek szokatlan az erőszak és annak minden formáját elítéli.

Bendegúzról bővebben és Bendegúz a kerekesszékes világjáró című könyvet itt találjátok.

Facebookon szólunk, ha új anyag van! Egyetlen lájkba kerül, és mindig értesülhetsz a legújabb cikkekről!

vissza