Online fotótanfolyam

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 7. rész

2018.05.24.

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 7. rész

Bendegúzról szóló cikk sorozatunk hetedik része: Etiópia

Etiópia - Addis Ababa – A megérkezés

Dezintegrált részecskéid az etióp világban, a kő- és szilícium korszak keskeny határmezsgyéjének forgatagában örvénylenek. Amikor otthon, az alkotó elemek összeállnak, karaktered meglazult eresztékei megkeményednek, a régi ember, aki voltál, megszűnik létezni. Az etiópiai hátizsákos utazás megváltoztat. Kíméletlen tükröt tart a legbátrabbaknak, akik, ha belenéznek, megpillanthatják igazi énjüket, a valódi arcukat.

A kifutón szamarak voltak, a pilóta inkább vállalta a vészfékezést

Az Egypt Air kairói járatán hajnalban a réveteg szundikálásból izgatott zsongásra ébredek. Kinézek az ablakon, mindössze pár száz méter magasan vagyunk, szabályos geometrikus alakba rendeződött pulzáló fények jelzik, hogy perceken belül leszállunk Addis Ababa-ban, ami innen fentről úgy néz ki, mint egy óriási, néhol pukkadásig felfújódott lepény, amelybe töméntelen mennyiségű gyertyát szúrtak. Kairóhoz képest a közel hat milliós Addis Ababa sötét kis falunak. Valójában nem is főváros, még csak nem is város, hanem egy olyan település, amit tíz nagyvárosból, száz kisvárosból és ezer faluból összegyúrva pottyantottak le ide a hegyek közé, a magas Tátrával nagyjából megegyező magasságba, és az egészet orvul hátba támadták a korszerűbb technológiával.

Már majdnem a talajjal egy magasságban vagyunk, de még sehol semmi jelzőfény, kivilágított leszállópálya. A pilóta elölről nyilván többet lát nálunk, mert fél percen belül landolunk, majd akkorát fékezünk, hogy néhány utas, aki igen ’okosan’ a földet érés pillanatában már kikapcsolta az övét, lefejeli az előtte lévő ülést, vagy beesik az ülések közé. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen több tíz tonnás monstrum így képes fékezni. A pórul járt utasok természetesen már fülig érő szájjal nevetnek, izgatottan tárgyalják a történteket, egyikük szenvtelenül törölgeti az orrából csordogáló vért. Nyilván pár száz méterrel később tette le a pilóta a gépet, emiatt történhetett az incidens, viszonylag nagy sebességgel fordulhattunk rá a pályára, éreztem, hogy nagyon megdől a gép.

Régóta állunk, mindenki kiszállt, már félig ki is takarították a gépet, de én még mindig itt ülök a helyemen, arra várva, hogy a földi személyzet levegyen. Néha a kifejezetten anatóliai arcú egyiptomi utaskísérő, hátrajön, megnyugtat, hogy máris jönnek értem. Kérdezem, hogy nem török származású-e? Mosolyog, igen, nem török, hanem kurd. Bocsánat, remélem nem bántottam meg, én sem szeretem, ha erdélyiként románoznak. Nem, nem, őt már nem érintik az Anatóliában történő dolgok, Kairóban nőtt fel. Ha már ilyen kedvesen beszélgetünk, gondolom megkérdezem, hogy miért kellett ekkorát fékezni? Zavartan nevet, habozik egy pillanatig. A kifutón szamarak voltak, a pilóta nem merte időben letenni a gépet, inkább vállalta a vészfékezést. Előfordul, sajnos, néha bandukoló emberek is vannak a kifutón.

A Qatar Airways megbukott a kerekesszék teszten

A keskenyszékkel kivisznek, a repülő ajtajában izgatottan várom, hogy végre megpillanthassam a saját székem, de nincs sehol. Át akarnak ültetni egy szakadt acél mamutkergető kerekesszékbe, de nem moccanok. Eszembe jut, hogy két hónapja Dohában is megszívtam, ott négy órán át ültettek egy szakadt mobilvécén. Azzal nyugtatgattak, hogy ne aggódjak, a székem már jó helyen van a budapesti járaton, de én csak nem akartam megnyugodni, főleg, hogy már nagyon el kellett mennem vécére. Határozott kérésemre megkeresték, és fél óra múlva sűrű bocsánatkérések közepette odatolták mellém. Közölték, hogy nagy szerencsém, hogy ragaszkodtam hozzá, mert a delhi gépről szedték le. Így bukott meg a Qatar Airways, a Star Alliance csillaga, a világ legjobb ötcsillagos légitársasága, a kerekesszék teszten. Az eddigi legkellemetlenebb élmény a székkel kapcsolatban az volt, amikor 2000-ben San Franciscóba repülve az összes csomagommal együtt még Ferihegyen ellopták, én pedig egy szál pólóban érkeztem meg az Újvilág nyugati kapujába. Na, azt az érzést nem kívánom senkinek. Olyan, mintha egy gyanútlan utasnak a gépen valami mókás troll leharapná a lábát és ott ’állna’ érkezés után megfürödve, lábak nélkül. Ezek és még sok rossz élmény tudatában közöltem a földi és a gépi személyzettel, hogy amíg a saját székem ide nem tolják a fenekem alá, sehová sem mozdulok a repülő ajtajából. Nem vesznek valami komolyan, mert a földi kísérő már tolna felfelé. Lerázom a karját és nyomatékosan megkérem még egyszer a pilótát, hogy kerestesse meg a székem, végül is csak három külön címke fityeg rajta, köztük egy nagy sárga szalag ’delivery at aircraft’, azaz leszálláskor a gép ajtajához hozandó felirattal. Pár perc elteltével valóban előkerítik. A bal oldali hajtókarikát jól meggyötörték, el is van görbülve, pedig mindig, mindenkinek a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzanak rá, mert a szék drága, de legfőképpen pótolhatatlan.

Kiment egy percre a levegőre?!

Hajnali három óra van, megkeresem a csomagom, beváltok száz dollárt, megszámolom a cserébe kapott ezernyolcszázharminc birrt, majd az ügyfélszolgálaton jegyzőkönyvet vetetek fel a horpadt hajtókarikáról. A korai időpont ellenére a csodálatos fogsorú hölgy nagyon kedves és megértő, ide hívja az Egypt Air földi főnökét, aki megkér, hogy a jegyzőkönyvvel keressem fel a városban a fő irodájukat a ’Cherchil’ roadon a ’Black Lion School’-al átellenben. A reptéren egyetlen nyugati turistát sem látok, vagy a többiek nem hajnalban szoktak érkezni. Az egyértelműen jelzett kijáraton kimegyek az épület elé egy kis friss levegőt szívni. A következő ajtóknál a katonák a bakancsukkal gátolják az ajtót, nem akarnak visszaengedni, mutatják, hogy ez mind kijárat, csak a legutolsó, ott hátul, az a bejárat. A legvégén meg azért nem akarnak beengedni, mert nincs érvényes jegyem a következő huszonnégy órára. Mutatom nekik, hogy a kisebbik zsákom ott van a padon a biztonsági ember mellett, akit megkértem, hogy vigyázzon rá, míg levegőzök egy kicsit, de nincs pardon. Sőt, figyelmeztetnek, hogy csomagot soha ne hagyjak felügyelet nélkül a reptéren. Nem igaz, hogy még ennyit sem tudok „farandzsi”, külföldi létemre… Jól kioktatnak, de nem ismernek. Ragaszkodom hozzá, hogy hajnalig bent, a jó melegben, a padon aludjak. Összedugják a fejüket. Beengednek, de előtte alaposan megmotoznak, mert gyanús vagyok. Mi az, hogy csak úgy kimentem egy percre a levegőre?! Kipakoltatják a fotós táskát, alaposan megfogdosnak mindent, ki akarják nyitni a filmes gépet, mert a reptéren nem szabad fényképezni. Megelégelem a dolgot, rájuk üvöltök, hogy azonnal hagyják abba, mert álmos vagyok, aludni akarok. Ez hat. Sűrű bocsánatkérés közepette kísérnek vissza a táskámhoz. Egész kényelmes a pad, magamhoz ölelem a fotóstáskát, a kis, szív alakú karabinert beleakasztom a másik táska fogantyújába, majd beleszorítom a hüvelykujjam, a szék küllői közé dugom a többi ujjam, szememre rántom a Qatar-os ellenzőt és máris alszom.

Itt egy „fehér”!

Nem sokáig, mert két órával később ugyanaz a biztonsági ember kaján vigyorral a képén a lábam rugdossa, hogy ébresztő, hajnal van. Kinézek az üvegfalon, pirkad valóban. Vigyorogva mondom neki, hogy ha még egyszer rugdosni mer, vagy hozzám ér, netán felébreszt, a száján tépem ki és a kukába dobom bele a még dobogó szívét, és ha még ez sem lenne elég, kihívatom a főnökét is, aki ráadásul a szívtelen seggét fogja szétrúgni. Kérem, hogy üljön le ide mellém. Marokra fogom az inget a nyakán, jól megtekerem, és közvetlen közelről üvöltök bele a képébe. A többi biztonsági vigyorogva figyel bennünket, majd miután barátunkat elengedem, futtában röhögve rugdossák fenékbe. Viccesek a fiúk. Még barátságosan intek nekik, hogy nincs harag, ők vissza, hogy aludjak nyugodtan. Így is teszek, nyolc körül lépek ki az automata üvegajtón a ragyogó afrikai napsütésbe.

Piszkosul fáztam a gépen és a reptéren is, háttal a napnak helyezkedem el, hogy végre jól felmelegedjek. Megrohannak az önkéntes segítők, taxisofőrök. Kétszáztól négyszáz birrig terjed a pofátlanságuk határa. Friss hús vagyok, ’farandzsi’, fehér. De nem tudják, hogy én már láttam egy párszor ilyet. Kézből kézbe adnak, van, aki a kerekesszék miatt potom ezer birrért egy egész mikrobuszt a rendelkezésemre bocsátana. Mondom neki, hogy helikopterrel szoktam bemenni a belvárosba. Nincs humorérzéke, nem probléma, és máris telefonálgatni kezd. Egy óra alatt elcsitul a roham. Most már hál’ Istennek, békén hagynak. Felfogták, hogy nem tudnak ennyire könnyen becsapni, és hogy nem sietek. Napozok, a sárga cápás fekete bőrdzseki hűségesen melegíti a hátamat. Kilenc körül a nap teljes sebességre kapcsol, levetem. Az egyik hivatalos személy, aki a kék-fehér mikrobuszokat igazgatja, idejön hozzám, és megkérdezi, hogy mit szeretnék. A ’Piazza’-ra akarok menni. Elsorolja a lehetőségeket, de én ragaszkodom ezekhez az ütött-kopott Toyota mini buszokhoz. Nagyon kényelmetlen lenne az nekem - mondja. Ugyan, luxus ez ahhoz képest, amilyenekben máshol szoktam ülni. Nyolc birr a viteldíj a központig, ha megfelel. Nevetnem kell. Csődület van körülöttem. Egy alacsony, nemes arcélű fiú kifogástalan angolsággal újfent kifaggat. Felajánlja, hogy kifizeti nekem a taxit, vagy ha várok egy kicsit, bevisz a belvárosba, ahol keresünk nekem szállást és utána együtt ebédelhetünk. Névi eritreai, de ezt nem szokás és szerencsés errefelé hangosan kimondani, szóval inkább csak a messzi északról származik. Barátnőjét, Betty-t várja, aki évek óta Ausztráliában él és tanul.

A város a nyolcvanas évek Romániájának a hangulatát árasztja

Álldogálunk a kocsi mellett. Le kell lassulnom, az itteni idő másképpen működik. Majd két órát beszélgetünk, közben különböző emberek jönnek-mennek. Köszönnek Névinek, némelyik beül a kocsiba egy pár percre, majd tovább áll. Nem értem mi miért történik, de nem is kell nekem mindent tudni. Fodros ruhában és piros lakkcipőben, vastag ausztrál kiejtéssel érkezik Betty, egy fenemód csinos és szép arcú cserfes húszéves hölgyemény. Elindulunk, a belváros mindössze pár percre van, a Bole reptér a terepviszonyok miatt gyakorlatilag a külvárosba települt. A szögesdrót-kerítésen hatalmas lyuk tátong. Nem, hogy szamár, de még egy elefánt is besétálhatna a kifutóra. Azt már látom, hogy ebben a városban gyalogosként nem lesz aranyéletem. Járda vagy nem létezik, de ha mégis akkor az az út- és egyéb építések raktáraként, a fennmaradó rész pedig szemétdombként funkcionálnak. Szürke, poros minden, látszik, hogy nagyon régen nem volt már eső. Hat hónapja, és állítólag további három hónapig nem is lesz egy csepp sem.

Az ’Olympia’ városnegyed van a legközelebb, először ott próbálkozunk szállással. A harmadik hely jónak tűnik, legalábbis a meredek köves utcára nyíló vaskaputól befelé mindent önállóan tudok majd használni. Megnézek egy földszinti szobát. A padlótól a plafonig hihetetlenül lerobbant és mocskos, a levegő dohos, nyirkos. A sarokban kék-fehér áttetsző üveggel kétszer-két méteres fürdő van leválasztva. A mosdókagylót csak a Szentlélek, na meg a kosz tartja a falon, a tükör ferdén fityeg, a WC-t jól meg kell majd pucolnom, a zuhanytálca rozsda- és egyéb foltokkal tarkított. Nem válogathatok túl sokat, kezdetnek megteszi. A recepciós, egy magas, szikár, csontos arcú, hatalmas eres kezű fehér köpenyes öregasszony közli, hogy kétszázhúsz birr lesz egy éjszakára. Rendben, mehetünk ebédelni. Kétszáz méterrel lejjebb, az aszfaltúton a ’Ché’ nosztalgia bár és étterem előtt nincs lépcső, ezt választjuk. A hely, de a város is egy kicsit olyan nyolcvanas évek eleji Románia hangulatot áraszt. Sok a natúr és festett beton, vasból hegesztett, olajjal festett nehéz székek és asztalok.

A folytatás hamarosan következik!

Bendegúzról bővebben és Bendegúz a kerekesszékes világjáró című könyvet itt találjátok.

Facebookon szólunk, ha új anyag van! Egyetlen lájkba kerül, és mindig értesülhetsz a legújabb cikkekről!


vissza