Online fotótanfolyam

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 4. rész

2018.04.10.

Bendegúz a kerekesszékes világjáró és fotós 4. rész

Bendegúzról szóló cikk sorozatunk negyedik része: Laosz I.

Átkelés a Mekongon.

„Egy vastag gázfröccs a hangosan hörgő motornak és máris beállunk a laoszi hajórámpa mellé. Olyan gyorsan átérünk, hogy fel sem fogom, hogy már Laoszban vagyok. Az motoszkál bennem, hogy a nagy sietségben elvették tőlem az új országba való megérkezés katarzisát. „

Komp dereglye

Nagy rohammal bevesszük a nyaktörő rámpát

Chiang Khong-ban, a thai-lao határon, a Sob Som kolostorban mindenki azt mondta, hogy ma nem lesz hajó, de a Mekong partját követve elindulok a komp felé, megnézem, hátha át tudok ma jutni Laoszba. Északnak tartva majd két kilométer a hajóállomás, az utat méterenként verejtékcseppekkel jelölöm, megtalálom a lejárót a kikötőbe. A boltban készséges fiatal srác közli, hogy öt percenként megy a hajó, és hogy ne siessek, inkább üljek le ide mellé. A gitár is lekerül az akasztójáról, elénekeljük a Hotel Californiát. Jókat nevetünk, mert szörnyen énekelek, de ő talán még rajtam is túltesz, a gitárt viszont érzéssel kezeli.

A hajórámpa irtó meredek. Jó erősen magamhoz kötözöm a zsákot és a fényképezőgépet és Istennek ajánlva lelkem, nekiereszkedek két keréken. Nagyobb baj nem lehet, mert végül is úszni tudok. Feleúton fékezek, izzadt tenyerem füstöl a hajtókarikán, nagy nehezen megállok, mert balra tőlem megpillantom a kivándorlási hivatal viskóját. A lejtőn keresztbe állítom a széket, magam pedig, hogy ne bukfencezzek le a hajó felé, amennyire tudok, kihajolok balra. A kuckó két fellépéssel feljebb van, egy negyvenöt fokos robogóknak készült rámpa vezet az ablak elé. Két hátizsákos nyugati turista tessékel felfelé előzékenyen. Mondom és mutatom is a problémát, de nem értik, fejcsóválva hagynak ott és mennek fel pecsételni. Nem úgy egy kiskatona, aki bár termetre is kicsi, rögtön rohan hozzám és mutatja, hogy majd ő segít. Nem fog menni, túl meredek, nem tudunk felmenni, hívjon ki valakit. Mosolyog és egy nagy rohammal bevesszük a nyaktörő rámpát, mutatva, hogy még mindig van mit tanulnom a lehetetlen dolgok természetéről.

Természetközeli építészet

Az ablak pereme a fejem fölött kezdődik, a hivatalnokok nem vesznek észre. Integetek, hahózok, semmi. Párszor megismétlem, majd behajítom az útlevelet. A túlméretezett egérlyuk-ablakban megjelenő tiszt feldühödött arcra láttomra elnéző mosolyba szelídül. Mi mást tehetnék, nevetek én is, de csak óvatosan, nehogy a dobogoról hátraszaltóval hagyjam el ezt a nagyon barátságos országot.

Következik a lejtő második fele. Gyanakvóan meregetem, a vastag por és homok nem sok jót ígér. A hajójegyet jobbra lehet megvenni, úgyhogy lecsúszom a meredélyen. Ebben a helyzetben sokat segít, hogy idén tavasszal ténylegesen megtanultam síelni. Ugyanaz a felállás, mint az előbb, csak most jobbra kell görnyednem, hátizsáknak is jobbra át, hogy ne kecskebukázzak bele a folyóba. Ha nem Mekong-deltáig tartana, az arcomról a porba folyamatosan csepegő izzadtság sem bánna egy kis fürdőzést. Ennél a bódénál sem akarnak észrevenni, úgyhogy kieresztem az öblösebbik hangom, negyven baht és egy üvöltés a jegy ára.

Ki ez az idegen?

Többen kérdezték eddigi útjaimon, hogy a székben alszom-e?

A kuckó alatt véget ér a beton, innen már csak sár és homok vezet a csónakig. Szétosztom a csomagjaim a helyi turisták között, majd beszervezek négy embert, hogy vigyenek le és tegyenek a hajó mellé. Nem bírnak velem, hatra növeljük a számukat. Fújtatnak, nyögnek, sziszegnek, hogy milyen nehéz vagyok, közben látom az arcukon a félelmet, rettegnek, nehogy valami bajom essen. Letesznek a homokba a hajó, azaz inkább dereglye mellé, a sáros, vizes csónakfenékre dobálják a csomagjaim. A totális elismerés és döbbenet ül ki az arcukra, amikor egy erőteljes mozdulattal átvetem magam a csónak palánkján, kinyúlva összecsukom a széket,  jöhet az is utánam.

Errefelé az emberek egy része abban a tévképzetben él, hogy kerekesszékben születtem és abban is halok meg. Többen kérdezték eddigi útjaimon, hogy a székben alszom-e? Igen, válaszoltam, benyomom a hónom alatt a beépített „alvás” kapcsolót és már durmolok is. Volt olyan ember, aki pár perc töprengés után zavartan ugyan, de megkérdezte, hogy mutassam meg neki azt a kapcsolót. Mások meg azt nem értették, hogy mitől ébredek fel. Természetesen az ébresztő kapcsoló költöget…

A „kapitány” elkezdené magyarázni, hogy fizessek többet, mert problémás vagyok, de én a ragyás pofájába nevetve kinyújtott karral mutatom, hogy barátocskám, arra van a túlsó part. Pár pillanattal később vizenyős kapzsi malacszemében megjelenik a megadás jele, elindulunk. Egy vastag gázfröccs a hangosan hörgő motornak és máris beállunk a laoszi hajórámpa mellé. Olyan gyorsan átérünk, hogy fel sem fogom, hogy már Laoszban vagyok. Az motoszkál bennem, hogy a nagy sietségben elvették tőlem az új országba való megérkezés katarzisát. Mindenesetre itt az iszapos-homokos rész kimarad, rögtön zöldes-nyálkás betonra szállok ki, amin mindenki csúszkál, de én, a még majdnem vadonatúj Schwalbe guminak köszönhetően vígan és stabilan hajolgatok jobbra-balra.

Zöld selyemkaftános zömök kis emberke villámgyorsan szervezi meg a kiszállást, és máris kérdés nélkül tol felfelé a töredezett nyaktörő beton-kaptatón. Alig fújtat, ő sokkal erősebb thai barátainknál. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Laoszban valakit sietni láttam, vagy, hogy engem siettettek volna. Odafentről, feleúton, egy tiszt személyesen hozza le a vízumkérőlapot, harmincegy dollár lesz az egy hónapos belépés díja. Felsőtesttel erőteljesen balra jógázva töltöm ki, az aláírást verejtékkel nyugtázom. Egy átizzadt százdollárosból vízumot, hatvankilenc dollárt és egy nagy pohár hideg vizet kapok vissza.

Idill a rizsföldön

A folytatás pár nap múlva következik!

Bendegúzról bővebben és Bendegúz a kerekesszékes világjáró című könyvet itt találjátok.

Facebookon szólunk, ha új anyag van! Egyetlen lájkba kerül, és mindig értesülhetsz a legújabb cikkekről!

vissza